Az alábbi írás még írógépen született., ugyanis kb. 15 éves koromban készült.
A síkságon állva semmit sem hallottam, pedig igencsak nagy volt ott a zsivaj, mint a piacokon szokott. A nap éppen kelt fel álmából és vörösen ölelte körül a békés tájat. Hát persze, honnan tudhatta volna mi készül. Valamit mégis megsejthetett, hiszen felhőket húzott arca elé és nagyokat fújt dühében, mint egy ló a derbi után.
Mire elérte a fák tetejét úgy láttam mind a két sereg készen áll. Fülemben ekkorra már annyira lüktetett a vér, hogy majd megsüketültem, testem pedig feszültté vált, mint egy jó bunyó után. Hiába ezt csak ösztönösen lehet. Érezni kell…
Az ember nem is tudja mit csinál, csak úgy… A kürt felhangzásával ez az állapot még rosszabbra vált, hiszen mostanra teljes bizonytalanság és kavarodás alakult ki. Futsz, üvöltesz és nem tudva miért olyan elképesztő és lenyűgöző mozdulatokat csinálsz, hogy ettől fantasztikus energiák szabadulnak el benned. Elhajolsz a szúrások elől, kitűnő cseleket csinálsz. Magad sem tudod miért…
Leölt baj társaid látványa és a vér szaga totális káoszt idéz elő benned. Felszabadul belőled a veled született barbarizmus, és mint egy tigris küzdesz, de most már semmire nem emlékszel…
hirtelen arra ébredsz, hogy ráz a hideg ez a dilis volt. Tudod mint egy jó Bunyó után…
De ez több volt annál. Nem elmondható, nem földi.
Most már semmi nem számít, vége a harcnak.Boldogan nézel körbe a vörös, vérvörös tájon, lecsillapodnak indulatait és érzelmeid. Elindulsz hazafelé a többi bajtársaddal együtt. Síri csend van, senki nem szól egy szót sem.
De most már ez sem számít.
Semmi nem számít hiszen nyertél/győztél.