Késő volt már és fáradtak voltunk. A mobiljainkat nyomkodva, ő fórumokon és appokban, én Google Maps műhold nézetében kerestem. Valami nyugisat akartunk a közelben, végül egy különleges partszakaszra esett a választásunk, ami az internet szerint gyönyörű és kevesen látogatják. Rövid autózás után megérkeztünk, találtunk parkolóhelyet, majd egy kis bolyongás után, harmadik próbálkozásra megtaláltuk a helyes utat.
Újhold volt, teljesen sötét, a partra egy erdei ösvény vezetett csupán, aminek a tetejét a fák lombja befedte. Egy lámpánk volt, így szakaszosan tudtunk csak haladni, magamnak világítottam elöl, majd a nőnek hátul. Ez bizonyos részeken – főleg a vége felé – annyira lelassított minket, hogy csak lépésben tudtunk haladni a fák gyökerei és a deszkákkal kialakított, mindig más méretű és formájú lépcsők miatt. Végül leértünk a partra. Csodálatos volt.
A partot mindenfelé körülbelül egyforma méretű – másfél, két öklömnyi nagyságú –, szürke, lapos kövek borították. Előttünk pár méterrel a hullámok, a távolban települések fényei. Jobbra és balra elvilágítva a lámpával pár méter széles partszakaszt láttunk végig. A lámpa által megvilágított részek alapján balra indultunk el, felettünk szinte végig sziklafal. Úgy 100 méter után találtunk egy vízszintes részt a parton, ahol a kavicsok is egyenletesek voltak és egy nagy, partra sodort fatörzs nyújtott hálóhely szerű érzést. Úgy döntöttünk, ott alszunk.
Miután elrendezkedtünk, még beszélgettünk, konstatáltuk, hogy egyikünk mobilja már lemerült, néztük a fényeket, a csillagokat, aztán idővel lefeküdtünk aludni. Elsőre kétségem volt, hogy milyen lesz a kavicsokon aludni, de aztán amikor rájuk feküdtem, akkor jöttem rá, hogy ez egy új szint. A kavicsok a földön alváshoz képest egy új élményt nyújtottak, kicsit mocorogva rajtuk – ezzel megigazítva a kiállóbbakat –, valami egzotikus masszázságy érzetét adták. Langyosak voltak és nagyon kellemes volt rajtuk feküdni. Elaludtunk.
Egyszercsak valamiért felemeltem a fejem, jobbra néztem és egy állatot láttam félig kilógva a növényzetből. Kellett pár másodperc, hogy konstatáljam, hogy nem álmodom, ez a valóság, és az ott talán egy vaddisznó. Nem egy kifejlett példány, inkább egy kisebb kutya méretű. Ahhoz is kellett pár pillanat, hogy tudatosodjon bennem, hogy ez egy vadállat, és valójában akkor tértem magamhoz, amikor felismertem, hogy méreget. Na itt ébredtem fel.
Egy pillanat alatt végigfutottak bennem a következő dolgok. Ez itt egy vadállat, mi egy nehezen megközelíthető partszakaszon vagyunk, egyedül. A nő alszik, ráadásul hozzá közelebb van az állat. A fejéhez. Semmi nincs nálunk, de ha lenne is, mire felugrok, az állat azt csinál velünk, amit akar. Ha megsérülünk, van egy mobiltelefon nálunk, de külföldön vagyunk, soká tart, mire kiderítjük kit hívjunk, elmondjuk mi történt velünk, és hol vagyunk, plusz mire ideérnek rengeteg idő.
Miután ezek a dolgok végigfutottak rajtam, egyszercsak felismertem, ősemberek vagyunk. Nincs civilizáció, csak mi és egy vadállat. Ebből kell kihozni, amit csak lehet. Nem voltam még ennyire szoros helyzetben, de meg kell nyugtassalak, egy pillanat alatt összeállt minden. Mozdulatlan maradtam. Felvillant az összecsapás gondolata, és valahogy az agyam egy pillanat alatt felmérte és bedobta az egyetlen harci eszközt a környezetemben. Egyszerűen csak meg kellett mozdítani a kezem és megmarkolni egy méretes kavicsot. Nagyon lassan csináltam, ez is jött valahonnan. Amikor a kezemben volt a kavics – jó fogása volt -, hirtelen elöntött valami harci erő, hirtelen felértékeltem a helyzetem, a helyzetünket. Elkezdtem taktikát kidolgozni. Azt, hogy elkezdek ordítani, nekivágom a követ, hogyan nyúlok a következő kőért, mindezt minél gyorsabban, hatékonyabban. Elkerülöm a fogait, merre mozdulok. Ezzel magamra vonva a figyelmet és megmentve a nőt. Mindez pillanatok alatt zajlott le. Nekem úgy tűnt.
Máshogy történt. Egy váratlan pillanatban a nő felugrott. Fogalmam sem volt, honnét tudta mi történik, hiszen aludt. A női megérzés lett volna, vagy ez egy ősi reflex? A jó irányba kezdett el hátrálni, másrészt felkiáltott, hogy:
– Van ott valami? –, és mire ezek megtörténtek, már kb. mögöttem volt. Kihasználtam ezt a váratlan pillanatot és felemelkedtem, a jobb támadó helyzet miatt. Annyit mondtam neki:
– Van – a szememet nem levéve az állatról.
Volt egy pillanat szünet, amíg összehangolódtunk, felmértük egymást, felkészültünk bármire. Mire készen álltunk, az állat eltűnt. Vártam még pár pillanatot, hallgatóztunk. Lenyúltam a lámpáért, szememet nem levéve még mindig a helyről, ahol az állat állt, és elkezdtem világítani arrafelé. Mozgattam a fényt, pásztáztam a hegyoldalt, elkezdtünk hangokat kiadni magunkból. Pár másodperc múlva már tudtam, hogy az állat elment. Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom a nőt és megszólaltam:
– Jobban félt tőlünk, mint mi tőle.
Nem volt pánik. Nem volt hiszti. Nem volt 200-as pulzus. Ott álltunk a parton, kicsit még elemeztük a helyzetet, elmeséltem a nőnek, hogy mit éltem meg, aztán kimondtuk, hogy arrébb kell menni aludni. Ennyi volt. Ekkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben szorítom azt a követ. Ledobtam és elmentem új alvóhelyet keresni.